Ebéd után Hiroto a szobájába vonul, és kulccsal magára zárja az ajtót. Gyűlöli, ha mangarajzolás közben zavarják, főleg most, hogy végre ihletet kapott. Rajzolni kezd, hosszú hajat, nagy, ártatlan szemet, karcsú testet, melyhez nem túl telt idomok párosulnak. Nem tökéletes a női alak, mégis gyönyörű. A ceruza halk sercegését hirtelen hamis, mégis összeillő zongorahangok nyomják el. Hiroto összerándul a rémülettől és a meghökkentségtől, és idegesen lerakja az íróeszközt. Feláll, és lendületesen belöki a székét, aztán hallgatózni kezd. Ismerős dallamok csendülnek fel, néhány félreütött billentyűt leszámítva pedig gyönyörű előadásban. Hiroto ereiben megfagy a vér. Óvatosan nyitja ki, csupán résznyire az ajtót, hogy kinézzen. Airi ül a zongora előtt, teljesen belefeledkezve lendületes játékába. A fekete és fehér billentyűk váltogatása Hiroto dúdolását idézik elő, majd a vámpír egy emlékképet lát maga előtt, vagy csupán a képzelet… A zongora előtt anyja ül, ahogy megfáradt és vézna ujjai elképesztő dinamikussággal csalnak elő megannyiszor ismételt, mégis megunhatatlan dallamokat a már néhol kissé hamissá vált, oly rég használt hangszerből. Hiroto a lány mellé lép, és egy pillanat alatt megszakítja az anyjáról szóló képzeletvilágot.
- Mit kértem tőled? – kérdezi szelíden, mégis határozottan.
Airi szinte megmerevedik a rémülettől. A zongora elhalkul, a lány lassan pillant fel a tekintélyt parancsoló vámpírra.
- Nem tetszett? – hangja remeg, mégis pimaszság bujkál benne.
- Azt mondtam, ne nyúlj hozzá! – emeli fel a hangját Hiroto, és lecsapja a billentyűk fedelét, mire Airi ijedten kapja el a kezét.
- El akarod törni az ujjaim? – kiált fel dühösen.
- Azok után, hogy ennyire figyelmen kívül hagytad, amit mondtam neked, nagyon is! – morogja a vámpír, és megragadva a lány karját, felállítja.
- Ne érj hozzám! – söpri le az őt szorító ujjakat – Te érzéketlen tuskó! – motyogja haragtól szikrázó tekintettel.
- Én vagyok az érzéketlen? – csattan fel Hiroto, és egy lépéssel közelit Airihoz. – Te próbálod kegyetlenül felbolygatni az engem gyötrő múltam!
- Nocsak, egy normálisan megfogalmazott mondatot hallottam? – teszi cinikus mosollyal füléhez a kezét a lány.
- Kussolj, ribanc! – üvölti a vámpír vörösen világító szemekkel.
- Ne hívj így! – dobbant Airi.
- Te utolsó kurva! Fogd be a pofádat, büdös ringyó! – folytatja Hiroto.
Airi szemét könnyek lepik el, erőtlenül borul a férfi lábai elé, fülére szorítva kezeit. Zokogni kezd. Hiroto nem enyhül meg. Legszívesebben a lány nyakába vájná szemfogait, és addig szívná a vérét, míg el nem fogy az ereje. Az állati ösztönök vad lihegésbe taszítják, fülében az imént játszott dallamok csengenek egyre torzabban és torzabban. Remegve harap rá öklére, amíg az vérezni nem kezd. A hűtőszekrény felé veszi az irányt, és reszkető kézzel magába döfi az egyik tűt, melyből a vér megnyugvásként folyik ereibe. A lány elhalkul, megborzongva a rémülettől görnyed össze, és megszeppenve figyeli, miképp oltja szomját a szörnyeteg, amely majdnem rátámadt az imént.
- Mi vagy te? – súgja félve, Hiroto tekintete pedig ismét kitisztul, és amikor megpillantja a földön kucorgó lányt, hátrál egy lépést.
- Ne… ne haragudj! – mondja halkan.
- Mi vagy te? – ismétli Airi, kicsit határozottabban. – Mit akarsz tőlem?
- Semmit… - rázza a fejét a férfi.
- Meg akartál ölni? – kérdezősködik tovább, miközben feláll, és a kijárat felé hátrál.
- Nem! Én csak… Nem tudom, mit akartam… - motyogja, és lassan elindul a lány felé. – Ne félj tőlem!
- Mi a szar vagy te? – üvölti Airi könnyek között.
- Vámpír – feleli halkan, lesütött szemmel, és megtorpan.
A lány remegő kézzel nyúl a kilincs felé, ám az lecsúszik róla, és a padlón görnyed össze, maga elé meredve értetlenül, miközben szemét lassan újra könnyek lepik el.
- Azt kérdeztem, ki vagy… - motyogja zavartan, arcát pedig erőszakosan megdörzsöli könyökhajlatával. – Mi az Isten ez az egész?
- Látom, nem érted – rázza a fejét Hiroto, és a lány elé lép, aki védekezésül csupán karjait képes maga elé tartani, miközben lábát még jobban behúzza. A vámpír azonban nem hátrál. Leguggol, és puhán megérinti Airi vállait.
- Mit… Mit akarsz tőlem? – kérdezi egyre elhalóbb hangon, miközben reszketve próbál szabadulni.
- Ne mocorogj már, nem bántalak! – kéri szelíden, mégis határozottan, mire Airi feszülten leengedi kezeit. Hiroto arca a lány nyakához közelít, aki hangosan liheg, ám sikítani nem mer. Csupán lehunyja a szemeit, és a másik irányba dönti fejét. A férfi óvatosan ráhelyezi ajkait a hófehér bőrre, karjaiban pedig összerándul a tehetetlen test. Az ajkak hamarosan fogakká alakulnak, és lágyan nyomják Airi nyakát, aki ingerülten harapja be a száját, és zárja össze egyre erősebben szemhéjait. Szikrázó fényeket lát a sötétben, bedugult füle nem engedi be saját zihálásának nyomasztó hangját. Mielőtt azonban vér buggyanna ki a harapás nyomán, a vámpír hirtelen rálehel áldozatára, ki ekkor végre felsikít. Hiroto mosolyogva távolodik el tőle.
- Normális vagy? – sziszegi feldúltan Airi, miközben szeméből újra könnyek csordulnak ki.
A férfi rávigyorog, ezzel megmutatva hegyes szemfogait.
- Mondtam, hogy vámpír vagyok.
- El akarok menni – nyögi ki végül a lány.
- Csak tessék! – kiált fel Hiroto gúnyosan nevetve, miközben karjait fellendíti. – Mégis mi tartott vissza eddig? Ja? Hogy az apád? Hát tudd mg, nála nagyobb biztonságban vagy, mint egy ilyen vérengző fenevadnál! – begörbített ujjaival karmokat formál, miközben maga előtt fel-le mozgatja kezeit. – Egy kis apai szigor még nem ártott meg egy olyan neveletlen ribancnak sem, mint amilyen te vagy! – A ribanc szót kihangsúlyozva mutat a megszeppent lány felé, aki ekkor szó nélkül áll fel, és szipogva lerántja a fogasról egy szem pulóverét, mellyel az idegen házába lépett. Összehúzza magán a ruhadarabot, hátha segít csillapítani remegését, bár ő is tudja; ez nem a fázásból fakad. Még utoljára rápillant dühtől és egyben félelemtől izzó szemeivel a vámpírra, aztán az ajtót úgy csapja be maga után, hogy beleremeg az egész ház. Hiroto szótlanul áll a bejáratot fürkészve. Kezeit tarkójára emeli, feldúltan belerúg az asztal lábába, majd lendületesen bevonul a szobájába, és rávetve magát az ágyra, csupán a plafont bámulva próbálja kitisztítani felgyülemlett gondolatait. Ismét egyedül maradt széthasító magányába temetkezve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése