- Mit csinálsz, Hiroto? – lép mögé az idegen, kezét óvatosan a férfi vállára fekteti. – Kérlek, hagyd abba!
Hiroto szemfogai áldozatai vérével átitatott ajkába fúródnak, vigyora elhalványul, de még nem foszlik el teljesen.
- Nem – morogja megbabonázva a körülötte elterülő látványtól, melyért tudja, ő a felelős.
- Nézz körbe! Ezt mind te tetted. Ez nem te vagy – guggol elé az ismeretlen. – Kérlek, térj észhez!
A vámpír felnéz, akkor látja végre, hogy az anyja áll szembe vele. Tekintete tisztul, a szíve sebesen ver, egyre erősebben szorítja a kezei közt tartott fejet.
- Térj észhez, Hiroto! Fejezd be, már eleget ártottál! – kiabál az anyja, de a férfi képtelen irányítani magát, elméje cserbenhagyja, csak tehetetlenül áll a vérben ázó arcot szorongatva. – Hagyd abba, ez fáj! – sikít ekkor a nő, kezeit a nyakához tapasztva. – Kérlek, ne!
Aztán ájultan rogy össze a férfi előtt, ki csak ekkor pillant le. Kezei közt látja a vértől összetapadt hajjal takart arcot, mely az édesanyjáé…
Ekkor lihegve, könnyek közt kel fel Hiroto. Gyakran gyötri ez a visszatérő rémálom, képtelen tőle szabadulni, így csupán tűri, ahogy éjszakánként újra és újra elveszíti az egyetlen embert, akihez valaha kötődni tudott, az édesanyját.
- Jól vagy? – teszi ekkor vállára valaki a kezét, mely érintésbe a férfi ösztönösen összerándul. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni, csak… - motyogja Airi, de Hiroto félbeszakítja.
- Menj ki! – szól higgadtan, maga elé meredve.
- Ne hozzak egy pohár vizet vagy ilyesmit?
- Azt mondtam, menj ki! – parancsol rá Hiroto, Airi pedig dühösen felpattan, és elviharzik.
A vámpír fáradtan megdörzsöli arcát, nagyot sóhajt, és kisétál a szobából. Airi a kanapén ül, és maga elé meredve nézi a semmit. Hiroto nem szól hozzá, pedig legbelül tudja, hogy bocsánatot kéne kérnie, amiért úgy ráförmedt. De hát ő volt az, aki csak úgy betört hozzá! Éppen eleget tett érte, nem fog térden állva esdekelni jelentéktelen bocsánatáért. Így egyszerűen csak feltesz magának egy kávét, figyelmen kívül hagyva a sértődött lányt, aki ekkor feszengve leül az asztalhoz.
- Kérhetek én is egy kávét? – motyogja félve.
- Fiatal vagy hozzá – szögezi le Hiroto egyszerűen.
- Ez nem igaz! – csattan fel Airi. – Otthon is egy csomót ittam, és már berúgva is voltam! Nehogy már egy kis koffeintől legyek eltiltva!
- Berúgtál, mi? – vigyorodik el gúnyosan a férfi. – Ittál két pohár kölyökpezsgőt, és a fejedbe szálltak a buborékok, ugye?
- Csak azért, mert fiatal vagyok, még nem kéne lenézned! – kiált fel sértődötten a lány.
- Ha így pattogsz így is, mi szükséged van a kávéra? – nevet fel cinikusan Hiroto, majd lerak egy csészét, tejet és cukrot Airi elé. – Aztán most már nyugodj meg, mert kidoblak az ablakon.
Airi kihúzza magát, ezzel rávilágítva nem megszokott magasságára, és hangtalanul kortyol bele a szénfekete kávéba, amelybe már csak dacból se tölt tejet, rak cukrot, és bár tekintetére is kiül az ital keserűsége, kitartóan nyeli le, már-már egyben az egészet. Azonban hiába tesz így, Hiroto figyelme máshol jár. A zongorát bámulja, majd halkan dúdolni kezd egy kedves, ám valahol szörnyen szomorkás dallamot. Aztán elhalkul, fanyar mosolyra húzva szája jobb sarkát, és lesüti tekintetét.
- Ne hagyd abba! – kéri halkan a lány, aki a dal közben feszült csendben figyelte a vámpírt. – Nagyon szép hangod van.
- Csak dúdoltam – motyogja komoran a vámpír.
- Nem baj! Folytasd, kérlek! – mosolyog rá bíztatóan Airi, Hiroto pedig ránéz, és már olybá tűnhet, hogy a szemébe meredve folytatja, valójában csak a belső világára koncentrál.
Apja üvölt, üvegek repülnek, anyja karjában fekszik, hallgatja a mellkasában hevesen dobogó szerkezetet, amely sehogy sem nyugtatja meg. Kulcs fordul a zárban, zörejek hada az ajtón, vacogva fekszik, apró ujjai összegörnyednek az értetlenségtől és a félelemtől, aztán anyja kissé remegő hangja ringatja lassan soha véget nem érő rémálomba…
Már zokog. Airi értetlenül nézi, kezét óvatosan a férfi vállára emeli, amely lassan felcsúszik dús hajába, és megállapodva ott, cirógatja fekete tincseket.
- Nincs baj – súgja halkan. – Itt senki nem bánthat minket.
Minket. A szó egyszerre hangzik megnyugtatón és komoran. A keserédes többes szám arra készteti Hirotot, hogy felnézzen, és halvány mosolyt erőltessen az arcára.
- Nincs baj – ismétli. – Már nincs – teszi hozzá, és mintha mi sem történt volna, büszkén feláll, és a csapba helyezi Airi és az ő csészéjét.
Már biztos abban, hogy elvesztette édesanyját, és bár nem tudja visszahozni, a lelkiismeret furdalás megállíthatatlanul gyötri Hirotot. Emiatt küzdenek ellene rémálmai, emiatt kell most magányosan élnie, és emiatt hajtja fejét minden éjjel olyan nehezen álomra. Teljesen magába fordult a számára hosszúnak tűnő idővel, amelyet eddig egyedül töltött. Csupán abban reménykedik, hogy legalább most az egyszer képes valami jót is cselekedni. Mert bár nem tudja, Airit milyen múlt gyötri, fáradt tekintete minden szenvedését elárulja a fiatal lánynak.
- Sajnálom, hogy reggel olyan köcsög voltam, vagy mi… - motyogja, óvatosan beharapva ajkát.
- Miért szitkozódsz még bocsánatkérés közben is? – kérdezi a lány, felvont szemöldökkel.
- Micsoda?
- „Köcsög” – ismétli a lány.
- Ehhez szoktam hozzá – vonja meg a vállát Hiroto, és hogy büszkesége megmaradjon, határozottan dörzsöli meg könyökhajlatával kisírt szemeit. – Ahelyett, hogy itt CSESZEGETNÉL, örülj, hogy lesüllyedek addig, hogy bocsánatot kérek tőled! – teszi hozzá cinikusan.
- Ha ez csak ilyen stílusban megy, megvagyok a bocsánatkérésed nélkül is – feleli komolyan, és nagy lendülettel elvonul Hiroto könyvespolcához. – Mennyi manga! – kiált fel rövid kémlelés után. – De mind csak Daishi Kenjitől. Nem, mintha nem szeretném a műveit, de hogy lehetsz ennyire földhöz ragadt? – nevet fel.
- Daishi Hiroto Kenji vagyok – lép mellé Hiroto, kezet nyújtva neki.
- Ő… Én pedig Nakahara Airi Aya* – fogadja el a gesztust a lány.
- Nem, komolyan. Mangaíróként és rajzolóként dolgozom – neveti el magát zavartan Hiroto, mire a lánynak felcsillan a szeme.
- Aszta, nem is gondoltam volna! Sokkal szofisztikáltabb történeteket írsz, mint amilyen vagy a való életben!
- Ennél sértőbb dicséretet se kaptam még – vakarja a fejét a férfi.
- Mire számított egy olyan, akinek a saját történeteivel van tele a könyvespolca? – vonja fel a szemöldökét szarkasztikus mosollyal Airi.
- Kérlek… Ajándékpéldányok mind, egyébként való igaz, hogy nem szoktam olvasni.
- Látszik – biccent a lány, és leemel egy véletlenszerű kötetet az egyik polcról, a „Sötét hold”-at. Lapozgatni kezdi, majd megtalálva a keresett részletet, széles mosoly terül szét az arcán.
- „Hogy érted azt, hogy basszam meg? Kurvára elegem van abból, hogy úgy beszélsz hozzám, mint egy utolsó…”
- És ez téged zavar? – szól közbe Hiroto felvont szemöldökkel.
- A mangáidban nem kifejezetten, mivel abban látok összetett szavakat is – magyarázza Airi, összecsapva a könyvet, és visszatéve a polcra. – Csak tudod, rühellem, ha valakinek minden második szava obszcén.
- Miért vagy te erre ennyire rákattanva? – nevet fel a férfi cinikusan, mire a lány keserűen elmosolyodik, és lesüti a tekintetét.
- Hagyjuk – motyogja.
Hiroto fáradtan sóhajt, aztán nyomasztó csend telepszik le köztük.
- Az apád, ugye? – szólal meg hirtelen Hiroto, feszülten beletúrva a hajába.
Airi bólint, majd ismét hangtalanság terül szét a szobában. Egyedül egy monotonon zizegő légy repked körbe, mintha zavarni akarná őket. Csak néha-néha hal el hangos szárnycsapkodása, amikor leszáll, vagy vakul a falnak koppan.
- Készítek valami ebédet – töri meg ismét a csöndet a vámpír, és bár ő maga nem gyakran eszik, mivel éhségét csupán az emberi vér képes elnyomni, nem veti meg a valódi ételek ízét sem, így képes egyszerűbb fogásokat készíteni. Most például egy adag tésztát helyez forró vízbe, hogy paradicsomszósszal ízesítve, spagettit ebédelhessenek.
*Nakahara Aya egy híres mangaíró Japánban. Neki köszönhetjük például a Lovely Complexet is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése