Kop-kop-kop…
A tolla monotonon kopog az íróasztalon, de ennek semmi értelme, hiszen a lap üres. Hiroto felnéz az órára, és látja, hogy már harminc perce görnyed a füzetem felett, és még semmire sem jutott. Hirtelen dörömbölést hangzik fel a bejárat felől. Idegesen feláll.
- Ki az? - kiált.
- Kérem, engedjen be! - hall kintről egy kétségbeesett hangot.
Odasétál az ajtóhoz, és kinyitja. Egy megázott lány néz rá rémülten, aki körülbelül tizenhat éves lehet, ha nem több egy kicsivel. Nem ácsorog sokáig, arrébb löki a férfit, és átlép a küszöbön.
- Hé, mit képzelsz? - morogja Hiroto.
- Csukja be már azt az ajtót, a francba is! - kéri idegesen a lány, miközben ráteríti nedves kabátját az egyik székre az étkezőben.
Hiroto dühösen engedelmeskedik, majd az idegen felé fordul.
- Ki engedte meg, hogy be gyere ide? Ez betörés!
- Maga nyitott ajtót, nem? - kérdezi a lány felszökött szemöldökkel, miközben tekintetében pimaszság csillog.
A férfi nem felel, csak lerántja vendége csöpögő kabátját a székről, és a szárítóra teríti.
- Ha elállt a vihar, elmész, ugye? - kérdezi kicsit higgadtabban.
- Mi a fasz? - néz rá Hiroto ingerülten.
- Beszéljen szépen, ha kérhetem! - szól nyugodtan a lány, a vámpír pedig idegesen elé lép.
- Még neked áll följebb? - harsogja, és abban a pillanatban újabb dörömbölést hall. - Ki a picsa akar már megint idejönni?
- Kérlek, ne mondja el, hogy itt vagyok! - néz rá kétségbeesetten a lány.
Berohan a hálószobába, hallatszik, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Magára zárta az ajtót.
- Mit képzelsz magadról, tee…
Ismét dörömbölnek.
Hiroto legyint és ajtót nyit. Egy negyvenes éveiben járó férfit pillant meg, akinek tekintete csak úgy villog a dühtől.
- Itt van, ugye? - kérdezi indulatosan.
- Micsoda?
- Az a szajha. Láttam, hogy idejött - vicsorog a férfi, és ő is arrébb tolná Hirotot, de ő megragadja a karját.
- Nézze… Nem tudom, kit keres, de ez az én házam, és akár le is lőhetem, ha megpróbál betörni - jelenti ki a lehető leghiggadtabban.
- Szóval nincs itt senki… - suttogja idegesen, és ő maga zárja be az ajtót maga előtt.
Hiroto értetlenül mered előre egy darabig, majd a hálószoba felé veszi az irányt.
- Elment - kopog be halkan a hálószobába, ahol vendége lapul.
Egy darabig semmi hang nem érkezik válaszul, majd ismét hallja, ahogy elfordul a kulcs a zárban, és a lány lép ki kissé rémült, de már jóval nyugodtabb tekintettel.
- Köszönöm - leheli, és leül a székre, hol az imént a kabátját pihentette.
- Ki volt ez és mit akart? - érdeklődik Hiroto, és mellé ereszkedik.
- Az apám. Haza akart vinni - válaszolja lesütött szemekkel.
- Elszöktél? - kérdezi meglepetten, mire a lány egyből fennhangon kezd beszélni, egész testében remegve az ingerültségtől:
- Nem volt más választásom! Már annyira elegem volt, hogy folyton zaklat, és…
- Aha - vigyorodik el halványan. Biztosan csak valami tinédzser hisztéria. - Haza kell menned!
- Nem! - üvölt. Szinte világítanak zöld szemei a dühtől. - Nem, nem akarok! Ez az ember egy… Egy… - keresi a szavakat. - Faszfej!
- Hogy beszélsz az apádról?
- Egy ilyen ember nem érdemli meg, hogy apa legyen - motyogja, még mindig az idegtől remegve, feszülten fürkészve Hiroto vörös szemeit.
A vámpír látja, hogy nem jó ötlet tovább faggatni, a lány tekintete mindent elárul. Ez nem egy egyszerű tinédzserdráma, itt komoly dolgokról van szó, amelyeket talán jobb, ha nem tud.
- Hogy hívnak? - tereli a szót általános kérdésekre.
- Airi - válaszolja röviden egy sóhajtást követően. - Magát?
- Hiroto - biccent, hasonlóan kurtán, mint Airi. - Tegezz nyugodtan, nem vagyok olyan öreg, mint amilyennek látszom - száját halvány mosolyra húzza. - Kérsz valamit inni?
- Mi ez a nagy vendégszeretet így hirtelen? - vigyorog rá a lány azzal a laza pimaszsággal a szemében, amelyet az imént küldött Hiroto felé.
- Nem hívott senki, nem vagy vendég - jelenti ki szürkén a konyhába belépve.
- Szóval itt lakom? - faggatja tovább Airi, gyermeteg szemtelenséggel a hangjában, amire Hiroto is elmosolyodik halványan.
- Szó sincs róla. Még a végén pedofilnak néznek. Tényleg… Hány éves is vagy?
- Tizennégy - morogja Airi sértődötten, mire Hiroto meglepetten méri végig. Hosszú, vöröses haja az imént nedvesen sötétebbnek tetszett, most már majdnem szőkén omlik a vállára. Vékony alakja valahogy illik szokatlanul magas termetéhez, arcán a vonások pedig egészen időssé teszik. Zöld szemében valami megmagyarázhatatlan érettség csillog, némi szenvedéssel vegyülve. Dús ajkai már-már csábítóak Hiroto számára is, de ezt sosem merné bevallani.
- Na, ugye - szól végre Hiroto azután a már kínossá vált csend után, melyet Airi alapos szemlélésével töltött.
Airi tanakodva dől hátra a széken, miközben állát dörzsölgetve hümmög.
- Lehetnél a bátyám! - kiált fel a lány lelkesen.
- Nem is hasonlítunk - rázza a fejét Hiroto, miután bekapcsolta a kávéfőzőt.
- Féltestvér?
- Airi… - kezdi Hiroto lemondóan, és a lány elé ül, hogy mélyen a szemébe nézhessen. - Nem maradhatsz itt - mondja halkan, majd ismét leszáll közéjük a nyugtalanító csend. - Nem ismerlek, nincs elég pénzem, hogy mindkettőnket eltartsam, ráadásul... Ha rád találnak, rajtam kérik majd számon, hogy mit keresel itt. Én nem vállalom ezt a felelősséget.
- Kegyetlen vagy - vágja rá a lány. Szempárja a dühtől izzik, ajka remeg.
Hiroto mélyet sóhajt. Magában talán bánja, hogy ennyire gyáva, ráadásul eszébe jut, mennyi embertől lopott már vért, akiket nem is ismer. És most is úgy érzi legbelül, hogy Airinek is képes lenne beleharapni a nyakába, és addig szívni, amíg elájul. Csak hogy végre elhallgasson. Izmai megfeszülnek, ökölbe szorítja a két kezét, majd csendben feláll, és tölt magának egy kávét, hogy addig se kelljen a lány ártatlan és sajnálatra méltó szemébe néznie.
- Miért mentettél meg, ha ennyire nem érdekel a sorsom? - kérdezi aztán némi gúnyossággal a hangjában.
- Megláttam a férfit, és úgy éreztem, muszáj… - válaszolja, miközben helyet foglal és belekortyol a kávéba. - Szinte szikrázott a szeme a… - habozik, majd mélyen a lány tekintetébe ássa magát, és gúnyos mosolyra húzza szája jobb sarkát. - kegyetlenségtől.
Airi érti a célzást, így nem is szól semmit. Hiroto úgy gondolja, hálásabbnak és kevésbé követelőzőnek kéne lennie a lánynak. Ő azonban bocsánatot sem kér, csak ül, és Hirotora mered. A férfi eleinte tudomást sem vesz róla, ám amikor rápillant, a lány kísérteties mosolyra húzza dús ajkait.
- Mi van? – kérdezi feszülten.
Airi kuncog.
- Tetszik a szemed – válaszolja kacéran tekergetve vörös tincseit. – Kontaktlencse?
- Nem igazán… - vakarja nyugtalanul tarkóját. – Már szültésem óta ilyen, nem tudom miért. Biztos félig albínó vagyok – vonja meg a vállát, zavartan vigyorogva.
- Végül is… A bőröd is eléggé fehér – biccent, elfogadva a hirtelen kitalált, kissé ügyetlen magyarázatot. – Nem igen mozdulsz ki, ugye? – kuncog, tekintetével a még mindig lehúzott redőnyű ablak felé bökve.
- Író vagyok – biccent Hiroto magyarázatképp, a lánynak pedig egyből felcsillan a szeme a szó hallatán.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen intellektuális munkákat végzel! – kiált fel meglepetten.
- Nem elég, hogy betörsz ide, a bőröm színét kritizálod, de még húgyagyúnak is nézel? – ejti le az asztalra a kávéscsészéjét felháborodást színlelve. Legbelül motoszkál benne valamiféle szimpátia Airi iránt, hiszen a csendes természet és a sötét kapucni mögül kivillanó vörös szemei látványától az emberek kissé féltek tőle, nem igazán mertek közeledni Hiroto felé. És bár most örül annak, hogy valaki rettegés helyett egyenesen provokálni próbálja, ő ezt nem bánta. Sosem volt senki, akit elég értelmesnek tartott ahhoz, hogy jó kapcsolatba kerüljön vele. Elvont személyisége taszítja az embereket, ám ő ebbe már rég beletörődött. Már általános iskolában is mangák rajzolgatásával kötötte le magát, és egészen addig művelte ezt hobbiként, amíg egy nap a magyartanár észre nem vette, hogy nemes figyelmét nem neki, hanem füzetének szenteli, és mikor beleolvasott a vámpír egyetlen szórakozásába jött rá, hogy tehetsége van hozzá.
Airi felkacag. Tekintetével végigfutja a ház minden apróbb szegletét, amíg meg nem akad a szeme egy nagy, díszes, fából készült bútoron.
- Az micsoda? – mutat rá kíváncsian.
- Ha nem mondom el, akkor is megnézed – vonja meg a vállát szórakozottan Hiroto. – Zongora.
A lány odamegy hozzá, és felnyitja a billentyűk rejtekének ajtaját.
- Tudsz rajta játszani? – kérdezi végighúzva vékony ujját a hangszer poros tetején.
- Nem, és ha kérhetem, te se nyúlj hozzá! – vágja rá komolyan. – Anyáé volt, ő szépen tudott rajta játszani.
Airi nem válaszol, csupán bólintással jelzi, megértette, hogy ez egy fájó pont, amiről Hiroto nem szívesen beszél, így inkább csak lassan lecsukja a fedőt, és visszaül az étkezőasztalhoz.
- Hol aludhatok? – kérdezi aztán szelíden.
- A kanapén – feleli, miközben csészéjét a mosogatóba teszi.
- Komolyan? Egy vendéget kiraksz a kanapéra? – lendíti fel karjait felháborodottan, Hiroto pedig higgadtan, mosogatás közben hátra sem pillantva válla felett válaszol:
- A szememben még mindig nem vagy vendég, csak egy egyszerű betolakodó, akinek hálásabbnak kéne lennie.
Airi feszülten harapja be ajkát, aztán szó nélkül elhelyezkedik a kanapén, kissé nedves pulóverét takaróként magára terítve.
- Azért ágyneműt kapsz, te mamlasz! – nevet fel Hiroto, ujjait szórakozottan végigszántva a lány haját, ezzel összekócolva azt.
- Köszönöm – motyogja Airi maga elé meredve, miközben hagyja, hogy a férfi levegye róla a pulóvert, majd gondosan ráterítsen egy sötétkék takarót.
Ő is lefekszik a hálószobában, arcára tapasztja tenyerét, és nagyot sóhajt.
- Mi a faszt vállaltam én? – suttogja magának, aztán szépen lassan elnyomja a rémálom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése