0. Éhség

 Az íróasztalánál ül, feszülten temeti fejét kezei közé. A Hiroto előtt lévő lap üres, semmi ötlete nincs az új mangájához. Húsz éves, és már híres írónak és rajzolónak tudhatja magát mérhetetlen tehetségének köszönhetően. Egyedül él, mondván, így csend van és béke, de valójában csak otthonról akart elszabadulni, ahol már-már terrorban élt. Az apja verte az anyját, és néha Hirotora is rátámadt. Az alkohol is rásegített, de nem ez volt a fő ok. Büntetni akarta őket, a házban élő démon miatt. Hogy mert az elkeseredett szülő egy ilyen szörnyeteget világra hozni? Hiroto nem egyszer próbálta a tükör előtt, sírástól és természetétől fogva vörös szemekkel hegyes szemfogait kitörni, de már kisbabakorától kezdve erősebbek voltak a csontjainál is. A szülők emiatt bezárva tartották, iskolába is csak félve engedték el. Pedig sosem bántott embert. Csupán egyszer támadt rá apjára, tizenöt évesen, amikor eltörte édesanyja csuklóját. Dühtől izzó vörös szemekkel és élvezettel mélyesztette bele éles szemfogait a nyakába, és ösztönei vezérlésével addig szívta áldozata vérét, amíg az el nem ájult. A rémület elhitette vele apja halálát, de amitől még inkább megijedt, az az volt, hogy bánat és gyász helyett az öröm érzete költözött belé. Az apja azonban élt, és onnantól olykor még kést is ragadott, mikor már nem pusztán gyűlöletet, de rémületet is érzett fia iránt. Hiroto pedig ezt tizennyolc évíg tűrte, amikor anyja egy általa örökölt házat neki nem adott, hogy szökjön oda, így a fiú őt maga mögött hagyva ezt meg is tette, de azt, hogy édesanyját otthon hagyta apja terrorjában, talán ma is a legjobban bán életében, vámpír mivoltán kívül.

 Most pedig ott ül, a hófehér lap fölé görnyedve, ihlete cserbenhagyta. Idegesen ledobja a tollát, és nagyot nyújtózik. Kilép az ajtón abban bízva, hogy a természet a segítségére lesz. A házától nem messze egy park terül el, melyet fák és padok kereszteznek. Az utóbbin szerelmespárok fürkészik egymás bódult tekintetét, és idős hölgyek csípnek le egy-egy morzsát a friss kenyérből, hogy a galambok elé hajítsák. Hiroto úgy gondolja, hogy a világ egyik legundorítóbb állatai. Dagadtan röpködnek mindenfelé baktériumokat hordozva, miközben a lehető összes helyre odapiszkítanak. Kocsik ablakára, a járdára, sőt, még némely ,,kiválasztott" vállára is, ha épp kedvük tartja.
 Újra és újra körbenéz, ám sehol semmi olyat nem lát, amely segítségére lehetne, ihletet adhatna neki, csupán az az unalmas, kora őszi hangulat terül el körülötte, amely már-már közhelyesnek mondható a sok színes, lehullott levél és a hűvös szellő miatt. Csuklyából kivillanó fekete tincsei meg-meg libbennek a lassan erősödő szélben.

 Hirtelen rosszullét fogja el. Szédülni kezd, és percenként sötétül el előtte a világ. Egy közeli fához vánszorog, és annak támaszkodva próbálja heves légzések közepette visszanyerni az egyensúlyát. 

 „ - Vér kell…” - gondolja, majd megpróbálja az előtte lévő képet kiélesíteni.

 Sok ember áll körülötte. Túl sok ahhoz, hogy észrevétlenül tudjon táplálkozni. Egyszer csak megpillant a fán egy mókust, nem is túl messze tőle. Ráharap az ajkára, amelyből ekkor a saját vére csordul ki, amely olyan, mint amit minden ember érez magán. Vasas és kesernyés. Hirotot képtelen megbabonázni, és a szaga sem túl erős, a többi élőlényéhez képest. Az íze pedig borzalmas. Mintha rohadna. A mókus viszont sebesült, látja, ahogy vonszolja maga után kicsiny lábát, és érzi az abból enyhén szivárgó vérének bódító szagát. A szeme éhségtől csillog, vad vigyor terül szét arcán.

 A mókus csak úgy táncol előtte, mintha hívogatni, csábítani akarná. Hiroto közelebb lép hozzá, az állat pedig megáll, s rá néz. A vámpír írisze vörösen izzik, egyre hangosabban liheg.

 - Gyere, te drága! - suttogja bódultan. - Mutasd a szép bundádat!

 A mókus apró szeme rémülten csillog, de nem mozdul. Hiroto pedig kihasználva az alkalmat felugrik, és megragadva a farkát lerántja az ágról. Nem teketóriázik, belemélyeszti hegyes szemfogait az így is sebes lábába, melyből a vér íze nyomban szétterjed nyelvén. Tekintete kitisztul, rémülten hajítja el a vinnyogó állatot.

 - Mi a faszt csinálok? - kap a fejéhez.

 Körülötte még mindig forog a világ, tudja, hogy minél előbb haza kell jutnia, hogy beoltsa magát a vérpótlójával, amit még régebben vásárolt egy dílertől. Szédelegve vánszorog a háza felé vezető úton, a mellette elhaladó emberek úgy néznek rá, mintha részeg lenne. Szaguk egyre felerősödik, és Hiroto alig bír magával. Hörögve liheg, próbál nem figyelni másra, csak az előtte kanyargósnak tűnő útra, amely valójában egyenes. De ő szédül. Szédül, és tényleg részegnek érzi magát. Pedig csak a gyomrát mardosó éhség játszik vele, mintha belülről akarná magát felemészteni.

 A háza alig pár lépésre terül el előtte, minden ablaka besötétítve, pedig a vámpír el sem porlad a napfénytől, mint ahogy azt sokan hiszik. Csupán a sötétségben érzi jól magát. 

 Az ajtóhoz érve megbotlik a küszöbben, a kilincsbe kapaszkodva tartja meg magát, amelyet teljes erejével - már amennyire a kábultsága engedi - sem tud lenyomni. A kulccsal próbál tapogatózva beletalálni a zárba. Szemfoga ismét a már elharapott szájába fúródik, vére sebesen áramlik ki a seb mentén, akár a vízesés. Mélyen harapta, mélyebben, mint az imént. Már-már úgy gondolta, magával is beéri, egészen addig, amíg meg nem érezte a saját, keserű ízét. Hiroto köpködve és fintorogva törli meg a száját, és abban a pillanatban a kulcs is becsusszan a zárba. Elfordítja, lenyomja a kilincset, és szinte beesik az ajtón. Amilyen gyors léptekkel csak tud, úgy veti rá magát a hűtőszekrényre. Kitapogatja a dobozt, melyben tucatnyi tű lapul, benne a finom vérrel. Ahhoz sincs ereje, hogy egy leheletnyit megmelegítse, már nyomja is a karján lévő vénába a tű hegyét, mint holmi kábítószert. Lihegése csillapodik, a világ tisztul, ajkába és megdöfött karjába beköltözik a fájdalom, amely bár nem erős, mégis arra készteti, hogy nyomban kihúzza a tűt, és leragassza a szúrás nyomát.

A szájára is rak egy kisebb ragtapaszt, majd hanyatt veti magát az ágyban. A feje már nem sajog, mintha egy varázslat hozta volna ki a másnapossághoz hasonló állapotból. Pedig csak a vér volt az. Nem angyalok vagy tündérek segítettek Hiroton, hanem egy vöröslő folyadék, amely a halál egyik jelképe, és ő annyira utálja magát, amiért ezt kell fogyasztania, hogy életben maradjon. Bár csak kétnaponta szorul rá, akkor is úgy érzi, gyilkos, és miatta mészárolnak le annyi embert. Hogy ő életben maradhasson miközben élvezi, ahogyan az ő vérük a vámpíréban kavarog, és szinte érzi az édes ízüket, az illatukat, szinte hallja fájdalom ittas sikolyukat, ahogyan nyakukból szívja, szívja, szívja...

 Megborzong. Az ablakának csapódik valami (talán egy faág); erős szél támad fel. Felhúzza az egyik redőnyt, hogy kinézzen. A nem rég még tükör tiszta égbolton most sötétszürke felhők gyülekeznek. Vihar közeledik. Hiroto lehúzza a redőnyt, és visszaül az íróasztalához.